A fecskendő

 „Egyiptomban egy ibisznek nevezett madár görbe csőre segítségével azon a fertályán öblítgeti magát, amelyen át egészségünk érdekében táplálékunk maradékától szoktunk megszabadulni.” – írta az idősebb Plinius (Kr. u. 23-79). Akár igaz, hogy az ibisztől tanultuk a beöntés mesterségét, akár nem, az injectio történetének kezdete valóban az ősidők homályába vész. A beöntés ismeretére már az indiai Védák és egyiptomi vagy éppen perui ábrázolások is utalnak.

A legősibb beöntési mód egyszerűen abból állt, hogy az orvos a szájába vett folyadékot egy csövön át a beteg végbelébe fújta. A klistély leggyakoribb anyaga a víz volt, ám beöntésként adható gőz, gáz, füst, levegő, sőt, vizelet is. A klistélyok alkalmazási köre egykor sokkal szélesebb volt, mint manapság. Például a dohányfüst-klistélyt újraélesztésre is használták. A klistélyhoz használt jókora beöntő-fecskendő egészen a 19. század közepéig az orvosok jelképe volt, míg a sztetoszkóp föl nem váltotta.

A klistély - amely a gyógymód és a hozzá használt eszköz neve egyaránt -  a görög „klüdzó” ’mosok’ szóból ered. A magyar beöntés, allövet, illetve az eszközt jelölő fecskendő vagy csőre szó csak 19 századi fejlemény.

A „subcutan” injekció szintén a klistély leszármazottja. Ezt a klistélyfajtát – Elsholtz 17. századi próbálkozásai ellenére – csak az 1850-es évektől kezdte alkalmazni az orvostudomány. A francia Magendie 1809-ben kihegyezett nyárssal juttatott nyílmérget juttatott kutyák szervezetébe. (Az állatok kimúltak, de a dátum bekerült a szakirodalomba...). 

Az első injekciós tűt G. V. Lafargue konstruálta, de az még tömör fémeszköz volt, amelyet morfinoldatba mártottak, majd a beteg bőre alá szúrtak.

Az első, bőrdugóval és üreges tűvel ellátott fecskendőt a lyoni sebész, Charles G. Pravaz (1791-1853) csak 1850 körül szerkesztette, ám subcutan injekcióhoz soha nem használta.

Az igazi áttörést a skót A. Wood doktor fellépése jelentette. Amikor az első injekciókat beadták, sem a sterilitással, sem a gyógyszer adagjával nem törődtek. A véletlenen vagy szerencsén múlott az eredmény.
Wood doktor 1858-ban ezt írta, miután egy beteg súlyos neuralgiáját strichnin adásával sikerült megszüntetnie: „újból soha nem próbálkoztam a szerrel, mert majdnem két embert ölt meg egyszerre, a betegemet, egy idős hölgyet és engemet, az akkor még ifjú orvost, aki ugyancsak majdnem belehalt a félelembe.” Wood doktor sikere csúcsán szaklapokban hirdette eljárásának hatásosságát, eredményeit külföldről is visszaigazolták. Egy brit orvos, Ch. Hunter londoni sebész kezdetben fenntartás nélkül alkalmazta a módszert, míg észre nem vette, hogy az injekciók helyén tályogok jelentkeztek.

Emil Erlenmeyer (1825-1909) német orvos,1865-ben nagy hatású könyvben propagálta a subcutan injekciót. Az általa ajánlott fecskendőnek már üreges a tűje, fémdugattyús és  sterilizálásra is alkalmas eszköz volt. (Könyve két év múlva magyarul is megjelent).

Sokáig csak kábítószereket fecskendeztek bőr alá, ráadásul gyakran szennyezett eszközzel. Az 1880-as évektől azonban egyre szélesebb körben és egyre higiénikusabb körülmények közt alkalmazták már az injekciókat.
Ekkoriban jelentek meg az első kifőzhető, cserélhető tűkkel, milliliteres beosztással és adagoló csavarral ellátott Luer-féle üvegfecskendők is, amelyek a mai eldobható eszközök közvetlen, ám még előkelő ősei.

Szerző: Dr. Magyar László András orvostörténész, Budapest